1.       A németek tudnak szervezni, nem is kicsit.

2.       A Mercedes-Benz a saját nimbuszához méltó rendezvényt rittyentett.

3.       A Falcon egy hisztis díva, mert tizedannyit nem bohóckodott hazafelé, mint az odaúton, összesen talán ha háromszor torpant. Rendes sorhat módjára teljesítette a hazautat, Berlintöl Drezdáig ki is kormoltam egy kicsit, de tényleg csak egy picit, na.

 

 

Most jöjjenek a vasárnapi események, és talán úgy lesz a legkorrektebb, ha egy teljesen objektív és higgadt szemlélö meséli el.

Vagyis én. A szombat délutáni esö után vasárnapra napos-felhös idöt jósolt a helyi hábónamárta, mesefelhökkel a kék égen. Már bepakolt autóval mentem ki a reptérre, egyrészt bemutattam, milyen praktikus a kombi (bicaj hátul berakva), másrészt korán el akartam indulni haza. Naná hogy nem így lett.

Berlin még aludt vasárnap reggel nyolckor, így a számomra kijelölt idöben (8 és 9 között) érkeztem meg és böven volt idö körülnézni, hogy mit nem láttam még szombaton. Egy dolgot azonnal le kellett írni, mert a többi érdekesség elöl vette volna az idöt. Ez az új autókkal való próbakocsizákázás volt Berlinben, amit a reptérröl indítottak. Talán a villany-Smarttal lett volna poén száguldozni, a flotta többi autójában vagy ültem már, vagy nem városban szeretném kipróbálni.  

Ez tehát kimaradt, a terveim között inkább az Unimogozás szerepelt, a dülöngélö Actrosba vagy Sprinterbe beülés, meg egy kis fotózás, valamint a terület ismételt áttekintése, hogy miröl maradok még le. Mint minden napnak, ennek is kávéval kellett kezdödnie. Itt kis híján megbukott az egész rendezvény, mert presszó kávé állítólag csak a VIP-részlegben volt, máshol csak a borzasztó német kávét adták, tudjátok, amikor egy bödön forró vízen átlönek egy darab kávébabot és azt ök onnantól kafénak hívják. Viszont így fedeztem fel a fedett részek egyikén, hogy két “partnernak” is sikerült helyet szorítani. Az egyik egy nagy német biztosító volt kék logóval, a másik meg az a logisztikai cég Angliából, aki a Forma 1-es csapat szállítását biztosítja, így egy SLS AMG Safety Car másolat meg egy Forma 1-es versa mögött ott lapult még egy formelájnc vágen, rajta három monitorral, egy fiatal angol srác serényen vikszolta a szilikonsprét a gumikon. Kérdésemre, hogy emmegmi, azt mondta, hogy részingszimjulétör, mondom jó, igen, akarok.

 

Az angolok nem viccelnek, tízkor volt nyitás, 9:56-kor még nem volt szabad beülni, még akkor sem, ha én voltam az egyetlen ember a környéken. Kivártam és kiderült, hogy miért nem lennék jó pilótának. Minden komolyabb kormánymozdulatnál beleütköztem a saját térdeimbe és esküszöm, hogy csak ez, na meg a szemböl hasító nap miatt nem javítottam meg két kör után a fiktív pálya körrekordját. Egyébként jópofa dolog volt, ez pl. nem olyan mint a zsiráf, ez kéne otthonra is.

Ha már itt voltam, ismét benéztem abba a csarnokba, ahol a hivatalos márkaklubok állították ki a vasakat. Az R129 klub egy filézett autót tett ki, ahol szépen látszott minden és érthetö módon le volt írva pl. az, hogy hány rétegü a rongytetö, miért és hogyan és kinek és mennyi.

 

Kicsit tovább idöztem az S-Klasse klub standjánál, mert látogatók még nem nagyon voltak és jól eltraccsoltam az egyik Jürgennel, föleg a kárpitokról, színkombókról, kárpitápolásról (amaretta), valamint ezek javításáról és hogy mibe is kerül ez dojcslandban. Mik voltak még náluk? W116 450 SEL lakókocsival, W140 350 tárbódízel taxikivitelben, elsöszériás C126 fehér színben és kék velúrral (lájk), W116 280 SE, valamint egy W126 560 SEL, ami az utolsók egyike (mint oly gyakran), amerikai tulaj rendelte és utolsó pillanatban mondta le a Sonderschutzot (a gyári páncélozást). Impozáns volt bornit színben, na. Volt még más autó is a standjukon, de egy bálna kupé kivételével nem nagyon érdekeltek, abban is úgy le volt lakva a bör, mint nálunk a 160 ezer kilométert futott példányokban.

Ekkor ütötte a toronyóra a tizenegy óra tizenhetet, úgyhogy elloholtam a placc másik végére Unimogozni, mert már éreztem, hogy én aznap nem fogok idöben elindulni. Ja, hoppá, fotózzunk elöbb Isderát. 

Mi is ez az Isdera? Egy Eberhard Schulz nevö fickó találta ki, és az Ingenieurbüro für Styling, Design und Racing rövidítése. A fotókat megnézve, no meg néhány autós PC-játékot vagy autóskártyát ismerve nem lehet kérdéses, hogy ekkora perverzió csak a nyolcvanas-kilencvenes években születhetett. Schulz a Porsche, de inkább a Mercedes építökockáiból rakta össze az autóit, és ezért van az, hogy ez az egyedüli autómárka, ami nem Stuttgartban született és mégis viselheti a csillagot. Másrészt fogadják a márkaszervízek is az Isderákat, persze nem tömegesen viszik öket. Mellékesen megemlítjük, hogy 2006-ban az Autobahnkurier 116i modellbe két darab 126-osból származó V8-at ültetett be az elöl lévö gépházba, amiböl az egyik az elsö kerekeket hajtotta, a másik a hátsókat. Az itt kiállított Imperator 108i is elég nagyot üt élöben, úgyhogy engedje meg Herr Schulz, hogy asztakurva.

Obszcén, stricis, nagyon kéne. Ja, meg fotózzuk le az egymás mellé kitett Ezüstnyilakat is, nézzük meg a váltókart, kormányt, ülést, szívjunk egy kis történelmi versenyluftot, ha már nincs korlát, lánc, meg semmi sem.  

 

 

Na kérem, ott tartottunk, hogy Unimogéknál sorakoztam éppen, amikor a közeli kivetítö vonta el a figyelmemet Jacky Ickx 83-as Dakar-gyöztes G-jéröl, amit egy fazon beindított, aztán röfögtette.

 

Szóval a kivetítön három úriember vigyorgott óriási verzióban, Norbert Haugot, Nico Rosberget és Michael Suhamért kapcsolták élöben Spaból.

 

Jól elvigyorogtak azon, hogy Schumacher az utolsó helyröl indulva vajon mire lesz képes, lesz graining a gumikon, stb., stb., de igazából feltétlenül üdvözölni akarták a berlini találkozó kiállítóit és látogatóit, nyilván el sem indultak volna a Belga Nagydíjon, ha elötte nem kívánnak nekünk jó szorakozást. Barátságos gesztus volt, ügyes, ügyes.

Unimog-országban a dupla kabinos platós verzióba kerültem és rettenetesen élveztem a rövid bemutatót.

 

A soför nem volt beszédes kedvében, csak gépészkedett. Pont elég volt nekem a vigyor az arcomra, amikor az olcsó helyröl is csak az eget meg a betont láttam a szélvédön át, na meg amikor rámborult a többi gyagya turista, mert megálltunk 45 fokos oldaldölésnél.

Mivel az AMG Driving Academy közvetlenül az Unimogok meg a kamionok mellett brügetett, gondoltam, megpróbálok egy-két driftelö autót szépen lefotózni, aztán megint közbeszólt a végzet. Ja nem, a VÉGZET. Megint odatolták a régi versenyautókat, és megint elkezdték a motorokat melengetni. Na, ekkor kezdtem magamban számolni, hogy hányra is érek haza. Mindegy, nyerö helyem volt a kordonnál, ami nem kis tény, mert a tribünön elhelyezkedö két órája ott ülö német nyugdíjasok átmentek olyanba, mint a Doom elsö részében a nagy piros gömb alakú izé. Megvédtem a helyem a korlátnál és átadtam magam a gyönyörnek. A szombati programot ismételték meg, csak most már jóval felszabadaltubbak voltak a pilóták, a show-verseny után jöttek fényképezkedni, meg kvaterkázni a közönséggel, kérdezz-felelek Jochen Mass-szal, Klaus Ludwiggal, Bernd Schneiderrel, meg Hans Herrmannal.

 

Hogy végül mi maradt ki? Szívesen beültem volna a borulós kamionba, szívesen beszélgettem volna többet más tulajokkal, például az Isderáéval, szívesen vitettem volna még magam az AMG-s drifttaxikkal, satöbbi, satöbbi.

Naponta többször leesett az állam a szervezés profizmusán és némi kajánsággal arra gondoltam, hogy ennek a rendezvénynek az iszonyatos költségét arra a helyre könyvelik, aminek a bevételi oldalán az új Mercedest vásárló emberek állnak.  

Megdöbbentöen jó munka volt, részemröl megy majd egy köszönölevél (a klub nevében is) a szervezöknek. Berlin ezennel búcsúzik.

 

 

Kár, hogy 25 évet kell várni a 150 éves évfordulóra és egy hasonlóan nagy murira. A visszaszámlálás megkezdödött.