Kéccázdével az utak császára
avagy egy alulmotorizált Benz is lehet a "mindent vivő"

A Mercedes ott kezdődik, ahol más autók véget érnek. Erről minden nap meggyőződöm, amikor beleülök a Baby-Benzembe. Pedig a legkisebb, ráadásul szotyis. De az Ő korában kétezres motorokról sok gyár nem is álmodott. Ezért mondom, hogy a kis motor viszonylagos fogalom. Ma meg, grínpíszes körökben ugye, megint nem divat a 6 literes GMC.

Nálam nem úgy kezdődött, mint a kollégáknál, én csak érett fejjel, logikai úton jutottam arra a következtetésre, hogy egyszerűen nincs más megoldás, a legrégebbi gyártó a legmegbízhatóbb. Igazán ez utóbbi volt, ami a márkához vonzott, és hiszem, hogy sok szempontból átformálta az autókhoz fűződő viszonyomat.



A kicsi autók és az épp elégséges teljesítmény valahogy végigkísérte eszmélésemet: Apám és öccse még születésünk előtt 500-as Fityóval rongyoltak a Bükk és a Tátra útjain, majd jöttek a faros Skodák, végül egy sárga 1200-es. Ez utóbbiban már én is utaztam. Aztán kisgyerekként Afrikában a Pugok, a Toyota furgonok és a Datsunok voltak, amik bírták a homokot, de végül Apám hazafelé mégiscsak egy 315-ös BMW-t vett. Ekkor 1983-at írtunk, ezért mondhatnánk, két dolog az iskolatejjel jutott fel a szívószálon: egy autó hátsókerekes, de azért nem kell erőmű bele.

Harmadik fiúnak születni sokak szerint jó dolog, a végeláthatatlan matchbox-gyűjtemény azonban nem tartalmazott egyetlen csillagost sem. Ráadásul az ikrek csak a leharcolt darabokat vettették oda az öcsinek, saját darabokra csak nagy ritkán tettem szert.

Valamiért az autóbuzulás is későn jött, akárcsak a jogsi, sőt mivel már rég egyetemista voltam mire volánhoz kerültem, szerelni sem tanulhattam meg. Mondjuk nem is bánom, hogy mostanság nem divat a hétvégén a parkolóban kiteregetni a motorblokkot. Azóta az igény már megvan, a keret viszont nem nagyon akar összejönni egy aknás garázsra ezekben a cudar időkben.

Ilyen előzmények után eltévelyedtem: akárcsak Csikósnak a totalcar-ról nekem is volt Fiat Pandám, majd egy Renault 5-ös esett szét alattam. Nem csoda, hiszen alig volt pénzem, és ezek a leharcolt darabok nem is követelték meg azt, ami egy Benznél alapvető, a fegyelmet (magaddal és az autóval szemben egyaránt). Mert egy Merci igenis jellemet és figyelmet kér.

Elmúltam harminc mikor leesett a tantusz, de ugyebár jobb később, mint soha. A Renault-t kevesebbért vitték el, mint egy jobb kiállású babakocsi ára. Itt volt az ideje, hogy valami értelmeset keressek: egy ismerősünknél cserébe otthagyott 123-asra indult el a nyálelválasztásom, de a megbeszélt időpont előtt egy órával hívott, hogy "vidékről jöttek, készpénzért, alku nélkül vitték, bocs." Ekkor -talán dühömben - találtam a MBYBK-ra. Új barátaimat hónapokig nyaggattam: szinte minden hirdetésre rákérdeztem, ez, vagy az megfelel-e, jó-nem jó, s, ha nem miért? Külvárosi, földes mellékutcákban félórával érkezésem előtt garázsba állított rozsdaboglyákat, aranyszínű benyás benzinfalókat leopárdmintás belsővel és piacos, széthajott roncsokat néztem meg, miközben minden félrerakható petákot betettem a bankba és rám jellemző módon elég jól kiműveltem magam a témában. Végül egy kék ködöt maga után húzó gitthalomért mentünk el Nógrádba, feleslegesen. A visszaúton bátyám kihúzta belőlem a hetek óta érlelődő mondatot: Miért is nem keresek 190-est?



Ekkor azonban már türelmetlen voltam; megvolt a - minden autónál duplázódó - összeg a bankban, ezért aránytalanul rövid idő alatt beleszerettem a "kisbusz"-ba. Ma már azt is tudom, egy katolikus családapa is hazudhat, ha érdeke fűződik hozzá, hisz azóta lassan a kocsi értékét csak a fődarabokra még egyszer rádobtam. De nem bánom, mert igaz barátokra és a számomra oly fontos, hagyományozódó minőségre találtam. (Csak adalékként: szüleim 1983 óta ugyanazt a Siemens Lady mosogatógépet használják: még mindig hibátlan.)



A fiúk jó baráthoz illően, folyamatosan ugratnak a csuklós busszal (hisz kék, négy ajtaja van, öreg, dízel és a városhatárt ritkán hagyja el), de nekem Ő életem legjobb autója. Hát még ha egy Avantgarde Azurro lehetne! Én viszont vele is az utak császárának érzem magam, és a világért nem adnám el, és zokszó nélkül nyúlok a pénztárcámba, ha kéri.

Azt, hogy mégis miért kell eladnom, és mi lesz vele/ki lesz helyette, majd legközelebb..., hisz még én sem tudom.

Zaba