Mindig ez a kérdés motoszkál a fejemben, amikor olvasom az ehhez hasonló írásokat.
Tévedés ne essék, nem a Suzuki(s)-jelenségről van szó, nem is az autóhitelezéssel kapcsolatos buktatókról, megénekelték azt már épp elegen.

Hanem az újautó-hitel-nagybukta spirálon túlmenően az a kérdés, hogy mi indít embereket arra, hogy egységnyi pénzmagból kompromisszumot kötve megvegyék a kisebbet (értsd: kevésbé biztonságosat), a kevésbé felszereltet, a kevésbé jól menőt.

Amikor ugyanannyi pénzért lehetne mondjuk nagyobbat, extrásabbat, urambocsá' erősebbet is venni. Igaz, nem újat. Igaz, nem garanciálisat. De ha már kompromisszum, akkor én inkább ilyet kötök, mint olyat.

Jómagam mindig is az a fajta voltam, aki nem az ésszerűség mentén próbált autót venni, ezt be kell valljam. (standard feltételek a keresőben: benzines, 3000 ccm felett) Vadászat alkalmával az új autók eleve ki voltak lőve, az amortizáción felül a riasztó értékvesztési adatoktól sosem tudtam elvonatkoztatni. Lásd a hivatkozott iromány, ahol a tulaj mind a négy alkalommal bukja az újautó árának felét, átlag 3-4 év alatt. (a finanszírozási költségeket nem számolva) Egy használt vásárálásánál ott az előny, hogy eleve nem tudsz akkorát bukni a dolgon, ugyanannyi pénzért kaphatsz egy jobban felszerelt, nagyobb, stb. autót. Másrészt ott a rizikó, a magyar népi hagyományok szerinti óratekergetős és szervizkönyv-buherálós gyakorlat miatt szinte csak abban bízhatsz, amit ismersz. Lehet, hogy nekem eddig mindig mázlim volt, de használt vételkor sose sikerült még mellényúlni - na jó, a Szürkével igen, de arról eleve tudtam, hogy szar.

És hogy miért írom le ezt? Mert a nálam (és sok ismerősnél is) bevált autóvásárlási szokásaim miatt már sokszor hülyéztek le, én meg nem értem, miért. A póruljárt Suzukis kolléga esetét olvasva meg végképp nem értem.