Kezdetnek a kölök már Venezia magasságában lázas volt, (a félreértések elkerülése miatt írom így, meg hogy ne lehessen azzal nyaggatni, hogy miért nem fordultunk vissza) de mi ezt megnyugvással vettük tudomásul, egyrészt mert így többet aludt, másrészt legalább tudtuk, miért nyavalygott már három napja. Viszont az odaút végére egyértelműen hősként tiszteltük, mivel hajnalra mindkét szülő elég nyűgös lett a további kalandok miatt, ő meg csak szundizott, a nála megszokott reggeli kelés után még egy órával is.

 

Amikor hajnalban Asti környékén letértünk az autópályáról, hogy lássunk a napfelkeltében egy kis tájat is, meg mert így az útiköltség is jelentősen csökkent volna, "Andi" eltévedt. Mentségemre legyen mondva, hogy a navigációt kölcsön kaptam, így az újratervezés kikapcsolt állapotáról nem volt tudomásom. Ennek eredményeképp hajnal 4 és fél 6 között egy Nizza M. nevű falu felé próbáltam magam a táblák alapján betájolni. Gondolom, sejtitek, hogy az M. nem azonos az "al Mare" azaz "a tenger mellett" olasz megfelelőjével: a falucska neve Nizza Monferrato, légvonalban 50 km a tengertől és így néz ki:

 

De mi ezt nem láthattuk, mert feldühödve azon, hogy az olaszok előszeretettel hagynak kint egymásnak ellentmondó útépítési táblákat, még Cuneo előtt visszatértünk a pályára -és jó nagy kerülővel- napfelkeltekor elértük a tengert Savona-nál. (Ahelyett, hogy már rögtön Genova felől jöttünk volna.) Innen az út átcsapott enyhe gyorshajtásba a hétfő reggeli határon átnyúló forgalomban, mivel barátaink is dolgozó emberek, még ha Franciaország sziesztázós részén élnek is. Elvileg fél kilencig kellett volna odaérnünk. 'Andi' még egy ideig bíztatott, de aztán letettünk róla. Itt fogalmazódott meg bennem először a címben foglalt mondat, mely később más hangsúlyokkal és más mondanivalóval, de többször felmerült bennem. Balra a végeláthatatlan kékség, a nyugalom, jobbra egy halszállító furgon, előttem egy kopott Lancia, az én fejemben meg már egyre jobban feszül a fájás és a -részben éjszaka- megtett 1300 km.

 

Gyerekkel utazni más. Talán ez lehetne a legnagyobb tanulsága az útnak, mert sem az elmúlt 20 évben folyton megálmodott provence-i hangulat -rosszmájúaknak giccsparádé- sem az 'azt csinálok amit éppen akarok', sem a 'bámulok kifelé a fejemből és a Crème brûlée-met majszolgatom egy kávéház asztalánál' nem valósult meg abban a formában, ahogy elterveztük. A gyermek a megérkezésünk után még két napig lázas volt, talán megérthető, hogy mikor végre le mertük vinni a tengerpartra, nem volt kedve parancsra homokozni, vagy a hullámok közé vetni magát.

 

Így, a hét első felét a négy fal között töltöttük, aztán autóba ültünk és nekivágtunk az Alpes-Maritimes département-nak (06 a rendszámokon), illetve egy aprócska szeletének. A nyár még így szeptemberben is tombolt, az aszfalt olvadt, a pára remegett a táj felett, de a parttól távolodva a kis utak árnyékba borultak a fák már sárguló zöldjétől. Igazi provence-i kisvárosokat és falvakat akartunk látni! Autóztunk egy kört: Cannes-Pégomas-Grasse-Magagnosc-Le Bar-sur-Loup-Gourdon-Coursegoules-Vence-Cagnes sur Mer-Antibes-Cannes.  

Ebben a sorban több olyan is van, ahová egy turistának feltétlenül el kell mennie, de mi pont a fősodorból kieső részeket kerestük volna. A parfümkészítés egyik Mekkája Grasse, csodás girbegurba utcák, imádnivaló arab negyed, isteni nutellás palacsinta, enyhe szépia hangulat; nekünk mégis a pici elhagyott plüssegerének kergetése jutott a városnéző kisvonat útvonalán.

Le Bar-sur-Loup és Coursegoules olyan, mint egy Jacques Tati, vagy egy Claude Berri film díszlete, csak még kisebb; kihalt utcácskák, végtelen nyugalom, imádnivaló részletek.

Gourdon, ha engem kérdeztek, akár a világ közepe is lehetne, hiszen elmondhatatlanul gyönyörű mind a falu, mind a táj, de egy nyári sétám okán kicsit olyan is, mint Tihany belvárosa: a túl sok árus eltakarja a falakat. Vence-ból az asszony bélpoklossága miatt csak vacsora után láttunk valamit, de úgy, a naplemente utáni pillanatokban, mikor az éttermek többsége épp nyit, még szebbek az óváros sikátorai.

Antibes-ban egy másik napon már jártunk, itt a jacht-mániások biztosan emelnék a Földközi-tenger vízszintjét a nyálelválasztásukkal.

Én csak egy 'hibbátlan' 500E-t láttam: (888 beryll metallic-Leder Creme), szép, bár kicsit nőies színkombináció. A város is szép, sőt egy puhapadlós játszóteret is találtunk az aprókának. Nekem meg egy Tin-tin boltot :).

 

Rá következő nap, az idő ugyan elromlott (délelőtt úgy zuhogott, hogy az autóból nem érte meg kiszállni), mi mégis megint felkerekedtünk, most Varba mentünk megnézni a budik városát. Nem Clochemerle-t -ha vágja valaki , miről beszélek- hanem az igazit, Fayence-t. Mint később kiderült, ez felülről elrendelt választás volt. Az útvonal Cannes-Tanneron-Lac de Saint Cassien-Montaroux-Callian-Fayence-Saint Paul en Foret-Bagnols en Foret és az Esterel hegységen keresztül vissza Cannes-ba.

Na itt ért meg bennem végképp (és szeretnék ismét a címre utalni), hogy erre az egész túrára egy kupét, vagy egy grandturismo-t kellett volna elhozni, nem egy kombit!

A tóig az útvonal a legjobb alpesi hágók és horvát szerpentinek hagyományait követi, nincs háromszáz méter egyenes szakasz. Valami 'hattalmas'; rég élveztem ennyire a vezetést. A kedvesem meg a hátsó ülésen küzdött a bennmaradásért. No nem az ajtózár romlott el, az előző napi tatár bifsztek lehetett rossz, mert mire a hegytetőre értünk már kiverte a víz.

Ez a Montaroux-Callian-Fayence három, egyenként kb. akkora vár(oska) mint Siklós és egy-egy kis hegyre épültek. Őszintén megmondva, már ma sem biztos, hogy meg tudom különböztetni őket fotók alapján. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy az egyikből szinte át lehet köpni a másikba.

 

Hétvégén volt még egy túránk a vendéglátóinkkal együtt: Nice-Monaco. Nizzában van egy isteni fagylaltozó, ahol az ízek harry potteri magasságokba repülnek, mi kihagytuk a mojito és a levendula ízű dolgokat, viszont finom a barack, a citrom és a sárgadinnye is. A pisztácia és a csokoládé mennyiségét nem ellenőriztük, de csak azért, mert betértünk ide. Ha láttatok már karamella, bonbon és fondant álmokat! Utána még gyorsan kiszaladtunk kavicsot dobálni a világ egyik legszebb városi strandjára a Promenade des Anglais-ra. 

Elgurultunk Monacoba, hogy körbesétáljuk a Casinot, ami előtt természetesen Mercedes állt, nem is akármilyen. A jólét itt annyira tömény, hogy megáll a levegőben. Nem is bírtuk sokáig elviselni, és a csajok szeme is kopogott már az éhségtől, így a Forma-1-es pályán hazahajtottunk.

 

Hétfőn reggel hazaindultunk és sokkal nyugodtabb ütemben haladtunk. Az aznapi végcél féltávon volt, mert ha már egyszer erre járunk, ne mulasszuk el Veronát. Gyönyörű olasz kisváros, ha egy-két napnál több időnk sincs rá, akkor is bejárható és mennyei pizzákat lehet enni az Aréna körüli árkádok alatt. Egy nappal maradtunk csak le egy Peter Gabriel koncertről, ami úgy tűnt, hogy az idei évadzáró esemény volt az operafesztiváljairól híres helyszínen. Városnézés közben ismét kaptam egy megerősítést a kupé-gondolatmenetemhez: volt egy nagyon jó (belső)építészük ezeknek a taljánoknak, akit úgy hívtak, hogy Carlo Scarpa, és aki nagy kedvencem. Egy általa tervezett ház előtt belebotlottam egy nagyon szép állapotú 300CE-be.

Persze innen mehettünk volna haza a Garda tó felé is, de az kerülő és  már várt itthon a rokonság.

Valamiért, valamikor vissza kell menni (egy kupéval), mert Peter Mayle-lel, a 'Bor, Mámor, Provence' szerzőjével még nem sikerült találkoznom.

 

Még egy-két érdekes jármű:

 

A Bicska zokszó nélkül tette a dolgát, szlovén OMV-s naftával autópályán 6,2 l, olasz Agip benzinnel a provence-i hegyek között 7,7 l/100 km.

Azóta a Bp-Venezia-Bp 1500 km-es távot egy kutya miatt megismételtem, hidegebb körülmények között 6,7 l a plafonig megpakolva. Nem szólhatok egy rossz szót sem, akármennyire is műanyag és akármennyire is kombi.