Hogy a történetnek az autót érintő íve is legyen, induláskor még minden rendben volt. A továbbiakban pedig vigyázat, sok a szubjektum!
A túrát 5 naposra terveztem, odafelé a legrövidebb úton Szlovénián keresztül, hazafelé pedig a Brenner-hágón és Ausztrián át, hogy lássuk, hogy muzsikál erőltetett hegymenetben a kicsike - összesen 2000 km, a helyben tett kisebb kirándulásokat nem számítva.
A tó körül közel kéttucat kisebb település fekszik, ezek egyike sem akkora, ne lehetne pár óra alatt bejárni. Ezért az első két napon a déli parton maradtunk, majd felautózva a tó északi csücskébe, onnan kiindulva folytattuk a környék bebarangolását.
Szállásunk először a Garda-tó Siófokja, Sirmione volt. Ez is a déli part "fővárosa," itt van a legtöbb turista, és életemben itt láttam az időegységre jutó legtöbb Porschét. (Érdekesmód azt hittem, hogy sorjáznak majd a telivér olasz gépek, vártam a Ferrarik, Maseratik, Lambók sorát, de nem. Az olaszok valamiért a stuttgarti sportkocsikra vannak rágyógyulva.)
A városka egy része - az óváros - a tóba nyúló félszigeten fekszik, melyre csak egy autónyi széles fahídon lehet bejutni. A XIV. századi vízivár, a hangulatos, zegzugos sikátorok, az ókorba visszanyúló történettel büszkélkedő termálfürdő, Maria Callas villája, és a mini városi strand teszi varázslatossá ezt a helyet, kötelező gyakorlat, ha valaki errefelé jár. Ha van idő, érdemes átugrani Veronába, csupán 40 km innen, és a pályán pillanatok alatt odaér az ember. (Mi rászántunk egy délutánt, és este egy kocertet az Arena di Veronában.)
A tó megkerülését a nyugati parton terveztük, mert egyrészt szebb az út, másrészt arrafelé több az érdekes település. Mindenképp meg kell nézni Salo városát, amely egy kis öböl partján fekszik, és a környező hegyekről a partra levezető szerpentinről gyönyörű kilátás nyílik rá. Ottjártunkkor éppen Guinness-rekord kísérlet zajlott a kikötőben, "ki süti a világ leghosszabb rácsos sütijét" versenyszámban. A salói rácsos süti nálunk diós rácsos néven fut, de van a helységnek más magyar vonatkozása is.
Tovább autózva északnak a part menti úton, végig lélegzetelállító panoráma fogad minket. Az út a legtöbb helyen a partfal szikláiba van vágva, rengeteg - pár méterestől párszáz méteres - alagúttal tagolva kanyarog végig a víz mellett vagy felett.
A tó körül fürtökben közlekednek a motorosok, de érdekes mód az ott töltött napok alatt se balesetnek, se autós-motoros szóváltásnak nem voltunk tanúi - ennyit az olaszok közlekedési kultúrájáról. (Oké, tudom, sok dolgot azért lazán kezelnek, még ha azt közlekedési szabálynak hívják is.)
Felfelé haladva mindenképp útba kell ejteni Limonét, ami a helyben termő, és akár sárgadinnye méretre megnövő vastag héjú citromról kapta a nevét, A városka meredek partoldalon fekszik, de szinte minden telken és kertben - meg a teraszokon - látni citromfát, nekem meglepő volt. Érdemes lemenni a kikötőbe, és az egyik kávézó teraszáról bámulni a jövő-menő kisebb-nagyobb hajókat, meg a túlparti hegyeket amíg elfogy egy presso vagy campari spritz.
A második kétnapos etap központjául az északi parton a helybéli Balatonfüredet, Riva del Gardát választottuk. A városka régi kikötője köré épült központja roppant hangulatos, és nagyon klassz strandja van a tóparton. Amúgy meg itt láttuk az út alatt az egyetlen valamirevaló youngtimer Mercit, azt is német rendszámmal. W123 egyáltalán nem akadt a környéken, 124-esből is csak 1-2 darab, de semmi extra - se kabrió, se kupé, se ötszázas.
Rászántunk egy napot a hajókázásra is, a napi bérlettel reggeltől esti üzemzárásig korlátlan útra lehet igénybe venni a helyi Mahart erőit. Mivel a hajók meglehetősen sűrűn járnak, könnyen eljuthatunk bármelyik településre, és egy kis körülnézés - gelato és szuvenírvásár - után már tovább is lehet állni a következő helyre.
Malcesine talán a legszebb település az egész tó körül, akár a víz felől nézi az ember, akár már kint van a parton. A város a tó fölé magasodó középkori várral, girbegurba sikátorokkal és szabálytalan alakú, macskaköves terekkel, lugasos kertekkel egy igazi gyöngyszem, engem legalábbis teljesen megfogott. A helyet azért is érdemes felkeresni, mert innen lehet feljutni a Garda körüli legmagasabb hegyre, a Monte Baldóra. A feljutásról a Funivia gondoskodik, amely modern, gyors és biztonságos. (Mi ketten - én és a tériszonyom - azért elég ramatyul éreztük magunkat benne.) A hegytetőre érve azért a kilátás sok mindenért kárpótol :-)
Malcesinében láttam ezt a veterán Mercit is, amúgy kár volt nem megvenni, mert még az ebay-es árfekvéshez viszonyítva sem volt drága.
Visszatérve Rivához, a környékét akár bringával - vagy stílszerűen robogóval - is be lehet járni, mert közel vannak egymáshoz a települések, legközelebb a Torbole nevű falu, amelynek határában barátságos pincék várják kóstolóra a megfáradt kirándulókat.
Hazafelé indulva a dél-tiroli székhelyen, Bolzanóban tartottunk csak egy kis pihenőt, aztán nekiugrasztottam a Szürkét a távnak. A Brenner-hágóig lévő 60 km-es kaptatót forszírozott tempóval is jól vette az öreg vas, bár kicsit csökkent az olajnyomás a tetőig felérve - kb. a 2,5 és a 3 bar között állt a mutató. Utána aztán szépen visszakúszott a helyére, a hármas számhoz, úgyhogy különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, bár a bogarat belerakta a fülembe. (Azt is mondták utólag, hogy az olaj melegedése miatt is lehetett a dolog, ki tudja.) Mindenesetre beütemeztem egy veszteségmérést, no de az már egy másik történet lészen.
A túráról szerencsésen hazaértünk, számomra nagy élmény volt. Feltétlen ajánlom azoknak, akik szeretik a hegyes-völgyes szép tájakat, az olasz konyhát, és szeretnék élvezni - hacsak pár napra is - kicsit a dolce vitát. A túráról további képeket ITT lehet találni.
Ja, és hazafelé elkezdett zörögni a váltóban a nyelestengely.
Utolsó kommentek