1991. nyarán (harmadikos gimisek voltunk) úgy döntöttünk haverommal, hogy elmegyünk Párizsba. Stoppal. Miskolcról. A projekt sikerült és ekkorra datálódik az első komoly csillagos élményem.
Hazafelé Karlsruheban álltunk és már borzasztó rutinnal lengettük a kezünket, ha megfelelö autó közeledett. Helyesen mondva már tudtuk, mik azok az autótípusok, amik biztosan nem állnak meg. Ehhez képest igencsak meglepődtünk, amikor egy fekete Mercedes coupé lasított. A második döbbenet az volt, hogy amikor a fehér hajú kb. 70 éves tulaj leengedte az ablakot és megkérdezte, hogy hova megyünk, dőlt a kocsiból a hideg. Számunkra ez akkor a szájensz fiksön kategóriába tartozott. Egy kicsit szabadkozott a bácsi, hogy hátul nem lesz kényelmes, de mindegy volt, én elölre ültem. A csomagartó elnyelte a két szovjet csővázas hátizsákot és a kis proli szemem csak bámult, amikor az ajtó becsukása után valaki vagy valami előreadta az övet. A bácsi valami gyáros volt és a mai napig nem tudom, hogy mindig így közlekedett-e, de mi őszinte döbenettel ültük végig az utat Münchenig. Bal kezét a combján nyugtatta, jobb karja a könyöklőn, nagyjából két ujjal terelte az autót nyélgázon. A fekete coupé helyet foglalt a belső sávon és ha egy-egy bocika miatt le kellett fékeznie 160-ra, utána megrökönyödve figyeltük, ahogy egy padlógázra megemelkedett az orra és a mutató zsinórón húzva szaladt 250-ig. A bőrülés, a szép fa, ki figyelt erre akkor... Amikor Münchennél kiszálltunk, csak hebegtünk. Egy Trabant/Wartburg/Zsigulin szocializálódott magyar embernek egyszerűen túl sokkoló élmény volt a 126-os 500 SEC. Később derült ki, hogy az itt felszedett coupévírus ellen az én szervezetem nem termel elég ellenanyagot.
Hazatérve beszereztem az 1:26-os bburago változatot. Vegytiszta csóró álmodozás volt.
Évekkel később már azzal etettem az öcsémet, hogy nekem egyszer lesz egy Mercedesem. A 90-es években a hazai felhozatal zöme a W-zöldséges szériából származott. Mivel jutott még a párizsi úton egy 123-as kombi is, azt hittem, hogy ez az álmok netovábbja és nekem egy 123-as kombim lesz- a 26-os coupé tényleg elérhetetlen volt. Ja, pénzem az nem volt. Így a saját autós karrier egy szakadt 80-as Audival indult.
Csak 2006-ig kellett várni. A kollégám kaszinóban nyert egy autót, és bár addig hallani sem akart a 124-es coupé eladásáról, hirtelen ráállt. Így járt. Vagyis így jártam én. Kis valagom egy blauschwarz coupéban, toltam a csillagot és vigyorogtam mint egy bekakilt bölcsis. Nem is V8, nem is 26-os, de Mercedes Coupé és az enyém. Tavaly már beleszaladtam a klasszikus hülyeség-próbába is, ebayről vettem megtekintés nélkül egy 124-es kombit. Úgy tűnik, mákom volt. Makula nem sok, szolgál böcsülettel.
Jó, jó, mondaná a rutinos, de hol van ez még a 26-os coupétól... Türelem.
Így nézett ki 2004. szeptemberében, amikor először kiszúrtam. Cool barátomat kértem meg, hogy vizslassa meg közelebbről, de aztán józan családapaként elvetettem az ötletet, hogy vegyek egy harmadik autót a flottába - mert akkor még megvolt az 500SE és a 320TE is.
Miután azonban tavaly nyáron a gép újból felbukkant a használtautó piacon, sutba repült minden észérv és egyéb kispolgári attitüd - vesszen aminek vesznie kell alapon. 
Utolsó kommentek